"A római korszak elöttröl csak azt tudjuk, hogy rengeteg erdöség borította az egész torockói völgyet, melyböl sem a Köhöz, sem Bórév felé nem vezetett út. Hogy tanyáztak-e emberek is e rengetegben, azt ma senki nem tudja megmondani. Valószínü, hogy vadon erdöség volt az egész völgy, vadaknak bövizü, jófüvü tanyája. Csak a Székelykö tetején lakhattak emberek, mert innen messzire el lehetett látni s hamar meg lehetett tudni, merröl közelít az ellenség? "Rendszeres örszolgálatot a Székelykö tetején elöször a rómaiak létesítettek, mert elöször nekik volt érdekük egymással láncszerüleg összekapcsolni Kolozsvár —Torda —Marosujvár — Nagyenyed — Gyulafehérvár katonai örhelyeit. Ebben a katonai védelmi övben a Székelykön tartózkodó örségnek fontos szerepe volt: innen adtak jelt a tordai — várfalvi — marosujvári és nagyenyedi castrumoknak. Ha meggyújtották a jelzöfákat s a fellobanó tüz csillogását, füstjét a castrumok meglátták, a táborhelyek katonái azonnal harci készenlétbe álltak, mert tudták, hogy ha jeltüz ég a Székelykön, veszély közeledik. Mindenekfölött szláv szó a Torockó helységnév is, amelyet régen (és helyesen) így írtak és mondtak ki: Toroszkó. Ez a név két részböl áll, egyik az alapszó: troszk, ami vaskövet, vassalakot jelent; másik a szláv ow képzö, mely a magyar i vagy s képzönek felel meg s azt jelenti, hogy: valamiböl való. A t és r hang egymás mellett a magyarban hangtorlódást képez, miért is a könnyebb kiejtés kedvéért egy o hangot mondtak közébe, így: Toroszkow. Ebböl lett idövel a szózáró w mássalhangzó lekopása után: Toroszkó. Hogy a Torockói megalapító szlávok pontosan melyik helyre telepedtek le, azt ma már nem lehet megmondani. Valószínü, hogy részint a mai Tölgyes erdöben, részint a Podmankö aljához nyúló völgynek Egres és Hamvas nevü területein s Remetében rejteztek el; s itt és ök kezdették meg a vasbányászatot. A völgyben semmiesetre sem laktattak, mert az akkor a mainál bövebb vizü Nagypatak árterülete lévén, állandó tartózkodási helyül nem lehetett alkalmas. Mi lett e szláv öslakosságnak sorsa, nem tudjuk. A honfoglaló magyarságnak betelepülésekor még itt voltak; a máig fennmaradt szláv helynevekre még ök tanították meg a völgynek új urait. Aztán kipusztultak, illetöleg beleolvadtak a magyarságba. Az 1848-as forradalmat megelõzõ és követõ évtizedekben kifejlõdött modern vasiparunk elõtt századok során át Erdély legjelentõsebb vasmûvesközpontja volt Torockó. A kolozsvári kereskedõk a vas félkészítményeket és készárut már a 16. században Torockóról szerzik be, és árulják saját boltjaikban vagy adják tovább távolabbi városok kereskedõinek. Apafi fejedelem idejében a pénzbeváltásnak híre kelvén, Bethlen Miklós a késõbbi kancellár, maradék pénzét befektette: ötszáz juhot vett és „egy falka vasat” Torockón. A torockói vas 1627-tõl ott szerepel az erdélyi árszabásokban, s a 17–19. századi levelek, feliratok, gazdasági számadások, vagyonösszeírások, hozománylevelek és testamentumok tele vannak a „torockói”-ként jelzett vasmunkák (ekevas, hosszúvas, singvas, kaszavas, kapa) felsorolásával. A 17–18. században Torockó vastermelését a csíkmadarasi, zalasdi és vaskohi fejedelmi hámorok vastermelése („csíki vas”, „hunyadi vas”, „belényesi vas”) egészítette ki. A 19. század elsõ felében pedig a székelyföldi Lövétén, Erdõfülén, Ditrón, valamint Klicen létesültek még bányászattal és olvasztással egybekötött vasverõk, azonban e rövidebb életû és kisebb termelésû vasmûvesközpontok alig érintették Torockó elsõrendû jelentõségét. Torockó vasmûvessége jelentõségének köszönhette fokozatos kiemelkedését a környezõ falvak sorából, módosodását a polgári életforma és igények irányába való fejlõdését. E törekvésükben Torockó vasmûvesei az újkor minden hûbérellenes megmozdulásának – Dózsa, Rákóczi, Horea, Kossuth népének – fegyverkovácsai voltak. A közbeesõ „békés” idõkben pedig – az egész 17. és 18. századon át – perelve a földesúri elnyomás ellen, még „csalóka levél” (hamis okmány) készíttetésétõl sem tartózkodtak, míg csak Mária Terézia idején az Erdélyi-érchegység más bányavárosaihoz hasonló szabadalmat nem kapott Torockó is.

Bányászat

A Torockó községtõl északnyugatra meredõ Hegyorra, Tilalmas, Bérc és Falomódala mészkõgerinc alatti „Bányászok erdeje” nevû helyen a csillámos agyagpala fölött néhol 6–8 m vastagságot is elérõ, elágazó vasérctelér terpeszkedik, amelybõl elsõsorban a sárgás szõkekövet (limonit) bányászták. E területeken a legrégibb bányanyomokra a temetõoldalban és a városbányarészen akadunk. A 18–19. században azonban már a községtõl távolabb kezdtek Mészáros-, Lakatos-, Séra-, Tekerõ-, Györgyes-, Mezõség-, Vén-, Simonok-, Kis-, Hermány-,Sógoros-, Tubákos-, Daszkelos-, Pattantyús-, Pál János-, Poharas-, Sarkantyús-, Vajda- és még vagy 15 más bányában dolgozni. Mint látható, a fennmaradt bányanevek az egykori bányászokra, a bányák mûvelési módjára, a kikerült vaskõ minõségére vagy feldolgozására utalnak. A bányászok munkaruhájának sajátos darabjai voltak: a bõ gatyára vett, elöl és az ülepen lóbõrrel megfoltozott condraposztó harisnya, kézivászon ing, és szürke vászon condralájbi, és az erre öltött vászonfriskó vagy csontgombos condraujjas, a marhabõr bocskor és a hátul csákósan feltûrt karimájú posztókalap.

A Székelykő

Sajnos távolodunk Tordától, de nem kimondottan azért mert más látnivaló nincs a vidéken, hanem inkább azért, mert szerintem kirándulásaink alkalmával nem kell kimondottan otthonunk közvetlen környezetében maradnunk, hanem kissé távolabb is kell járogatnunk minél többször. „… egy óriási bérctömeg, fehér, mint a csontkoponya, emelkedik fel meredeken, s hosszú, eget emelő sáncfalat képez a völgykatlan előtt, melyet a másik oldalon rengeteg erdőkkel borított hegylánc zár körül. A kopár szirtfal a ~Székelykő~, történelmi ősemlék, barlangjaiban a bronzkorszak maradványaival.” - írja Jókai. Útvonalunk a borévi hídhoz vezet, majd rátért a torockói útra. A kopár sziklafalak és a dús lombozatú, madárcsicsergéstől színes fák harmonikus változása igen kellemesen hatnak a megfáradt turistákra. A Székelykőről gondolom mindenki hallott, aki e vidéken lakik, de hányan tették fel a kérdést, hogy miért is nevezték el ezt a szép helyet, azt az óriási szikladarabod Székelykőnek, mikor földrajzilag a Székelyföldtől eléggé messze vagyunk. A legtöbb térképen és a legtöbb turisztikai leírásban a Székelyföldet a mai Hargita, Kovászna és Maros megyék alkotják. Kevesen térnek ki arra a különálló foltra, ami ugyancsak „székely föld” volt valaha, az Aranyosszékre, mely ugyanúgy mint a többi székely szék, külön jogokkal rendelkezett. Gondolom, hogy mi helybeliek hallottunk az Aranyosszékről, de hányan tudják mikor és hol alakult ki, ez a Székelyföldtől különálló székely szék. Egyes elméletek szerint minden a mai Székelykőtől indult. A Székelykő régi neve Orbán Balázs szerint a „Kengürth bércz” volt, e hegycsúcson, azaz az északi csúcson amit ma Torockai kőnek neveznek, egy vár állott amit a XIII században a Toroczkayak parancsára építettek. A mongol dúlásokkor Toroczkay Ilyés, Erdély alvajdája rokonságával és katonáival együtt e várban húzódott meg. A mongolok hamar észrevették a hegycsúcson levő várat és meg is támadtak. Ki tudja mennyi ideje volt már ostrom alatt az építmény, amikor megjelentek a székely hadak és a várból kirontó kis csapattal együtt szétszórták a mongol sereget. A környékbeli falvak már nagyjából el voltak pusztítva amikor megérkezett a mentő sereg, tehát csak néhány bujdosót és néhány rabszolgát kaptak itt. Mivel nagyon kevesen élték túl a mongol dúlásokat, a király az egész környéket a székelyeknek adományozta és így létrejött „Aranyosszék”, az ötödik székely szék, melynek földrajzi határai nagyjából az Aranyos és Maros folyók meg a Székelykő. A Székelykő megmászása minden irányból nehéz. A legnagyobb kihívást minden turista számára, az 1128 m magas főcsúcs jelenti. Legtöbben Torockó felől másszák meg a Nagy Árkon (kék kereszt jelzés) keresztül, ez felfele a legjobb út, ám amikor lefele jövünk akkor nehezebb. Ezért én a piros sávú jelzést ajánlom lefele menet, mivel az egy rövid, meredek szerpentines ösvény után egy hűvös erdőn keresztül folytatódik. Nem mondhatom, hogy aki ezt az utat válassza lefele minden nehézséget és veszélyt elkerül, de az biztos, hogy itt legalább könnyebb fékezni, mert sok a fa. Az ivóvízről semmiképp sem szabad megfeledkezni, mivel fent nem biztos hogy találunk, ugyanis nyáron sokszor kiszáradnak a források. Nem bánja meg az, aki vállalja a kétórás, nemigen könnyű utat a csúcs felé, mert tetejéről tiszta időben felejthetetlen látvány tárul szeme elé. Nyugat felé látható a Nagy-havas, északnyugat felé a Kisbányai-havasok ormai ködlenek elő, északkelet-kelet felé elénk tárul egész Aranyosszék, a Tordai- hasadék és a Maros völgye. Nagyon tiszta időben, a déli irányban láthatóak a Szebeni-havasok csúcsai is. A bérc alján szántóföldek, lépcsőzetesen kialakított teraszok, meg legelők vannak. A Székelykő rejtett repedéseiben bányák vannak, hol a legendák szerint tömérdek kincs van elrejtve, messze a kíváncsiskodók szeme meg keze elől. Kevesen háborgatják e bányák mélyét, ezért ezekben sok helyen állatok bújnak meg, vagy növények találnak otthonra. A Kővel szemben Torockó nyugati oldalán található az 1220 méter magas Ordaskő. Számomra majdnem ugyanolyan látványosnak tűnt az Ordaskő, mint a Székelykő, hiszen a magasba emelkedő fehér sziklák varázsával vetélkedik az Ordaskő erdőinek színpompája. Rejtetten, megbújva a táj zeg-zugaiban, valamerre elrejtve az emberi szemek elől, lapulnak meg a ma már nyugdíjba vonult, de egykor keményen „megdolgoztatott” bányák, a Mezőségbánya, a Prudentia meg a Washington, melyek mélyében Torockó emberei, naphosszat kemény munkát folytattak, „a vasat tanították engedelmeskedni”. Ezek közül, eddig sajnos csak a Mezőségbánya bejáratát sikerült felfedezni, mivel a többi beomlott, annyira, hogy még csak a bejáratuk sem látható, ezért feltérképezésük igencsak költséges, de ugyanakkor veszélyes munka volna.

Torockószentgyörgy és vára

Torockó körül az első vár a Székelykő alacsonyabb ikercsúcsán a Torockói kőn állt. A Thoroczkay család hamar rájött, hogy nekik nem igazán megfelelő egy olyan vár amely a hegy tetején van és a falu pedig lent a völgyben. A Torockószentgyörgyi várat Thoroczkay Ehellős kezdte el építtetni a XIII században, családja és a falu védelmére. 1253 és 1275 között megépült a 12x12 méter alapterületű, négyszög alakú, vastag falú, 4-5 emeletes lakótorony (öregtorony), valamint az ovális alakban húzatott kerítő védőfal. Emellett épült fel a XIV-XV. században a később sok vihart megélt vár. A vár a falun átfolyó két patak közé emelkedő Skhottnak nevezett sziklagerincre épült. E sziklagerincen elhelyezkedő vár, lentről úgy tűnik ember által bevehetetlen, mivel két oldalról rettenetes meredély van, a másik két oldalról pedig sziklafal. A vár több részből áll, és szerintem három részre lehetne osztani: az északon levő lakótorony vagy bástya, a sziklagerincen végigvonuló úgynevezett felső vár és a nyugati ág vagy alsó vár. Arról, hogy melyik részlegben ki és mi volt a váron belül nagyjából csak elméletek vannak. Tény az, hogy valahol volt egy börtön részleg is, ahol rettenetes kínzásoknak vetették alá a lázongó falubelieken. Több nagy terem is volt bent ahol többnyire megbeszéléseket tartottak, ugyanakkor volt hely lovaknak is az alsó részlegben, és ami a legérdekesebb: valamikor fénykorában egy óriási tornác is létezett, amely a falu fele nézett, ahonnan a földesurak lenéztek birtokaikra. A szentgyörgyi vár szorosan összefügg a Thoroczkay család történetével. E család birtokában egy nagy uradalom volt, melyhez e vidék sok faluja tartozott, s mely területre I. Lajos királytól 1373-ban pallos-jogot nyert. Ezen uradalom központja Torockószentgyörgy volt, melynek hatalmas várában mint sasfészekben trónoltak a hatalmas Thoroczkay ősök. Dózsa kurucai 1514-ben feldúlták a várat és elégettek minden okmányt amit ott találtak. Ennek köszönhetően Thoroczkay Illyés hamis papírokat szerezvén és azokat felújítva a magyar király által, az addig szabad Torockót is a „családi birodalom” részévé tette. A Rákóczi-mozgalom ideje alatt Torockó és Szent-György népe egész lelkesedéssel csatlakozott a nemzeti ügyhöz, annyival inkább, mert földesuraik érzelmei is összhangzásban voltak a népével; Thoroczkay István lobogtatván elől azon zászlót, melyre „Szabadság és haza!” volt jelszóként feltűzve. Meg is kellett ezen erényeikért szenvedniük, mert bármennyire elrejtett távoli völgyben laktak is, a vad Tiege császári generális mégis megtalálta őket. 1704-ben Enyed feldúlása után, a generális rárontott Torockószentgyörgyre a várat ostrom alá vette, ám egy ideig az otthoniak hősiesen védekeztek. Mindez ellenére a hosszú ideig tartó ágyúzás után az elszánt védelem ellenére bevette és feldúlta a várat. Tiege pedig nemcsak a dacoló váron állott bosszút, hanem elhamvasztotta az egész falut a reformátusok és unitáriusok templomával együtt. A Horea, Cloşca és Crişan féle lázadás ismét romokat hagyott a korábbi veszteségeiből alig kiépült Szentgyörgyön. A lázadok egy vad csapatja, Járay vezetése alatt 1784 novemberében támadta meg a falut. Először az emberek udvarait rabolták ki, majd a templomok következtek. A szerzetesek rezidenciája is a lángok martalékává vált. A Szabadságharc idején Avram Iancu emberei még véresebb nyomokat hagytak Szentgyörgyön. „1849. július. 30: a bisztrai pap fia, Fodor Vasile által vezetett roppant sereg közelgett Szent-Györgyhöz, lángtenger jelölte útjukat, mit a mezőn levő szénaboglyák felgyújtása idézett elő” – áll egy korabeli iratban. A nép békekövetséget küldött a vezérhez, de a kiküldött hét embert azonnal lemészárolták. Ezt látva a nép, a hegyekbe menekült, az elkésetteket a falut megrohanó rabló banda azonnal megölt. Az udvarokból és a falu házaiból mindent, mi értékes volt, szekerekre rakva gondosan elhordtak. Miután a falu minden jószágát elhajtották, meggyújtván a település négy szögletét, úgy leégették, hogy csak két faluszéli ház maradt épen.